2011 óta – két-három év kihagyástól eltekintve – március utolsó hétvégéjét egy szezonnyitó kajakos tavaszünneppel töltöm. Ez minden évben az első “hivatalos” túra a kedvenc kajakos pajtásaimmal, akikkel több mint 10 éve járom a hazai vizeket a Bodrogtól a Hernádon, az Ipolyon, a Garamon át Gemencig, Európa tengereit, messze északon a lengyel és litván folyókat, erdőket, de nélkülük nem kajakoztam és búvárkodtam volna indonéz Pápua csodavilágában sem.
Szóval sok-sok éve az utolsó márciusi hétvégén bevetem magam a vadonba, általában ekkor sátrazom először az adott szezonban, itt veszem le egész napra a cipőm és mászkálok mezítláb a sárban, vízben, iszapban, itt fekszem először órákig a puha fűben, itt villan be a legtöbb emlék az elmúlt 10 év kajakos kalandjairól.
Sokan, sokfelől érkezünk a dunaszigeti (Sérfenyősziget) erdei iskolához szombat reggel, de ez a két nap mindannyiónknak ugyanúgy telik, ugyanolyan élményekkel indulunk haza vasárnap késő délután. Csendesen csorgunk a tavaszodó szigetközi ágakon, keskeny nádasokban, kiszélesedő vizeken, lessük a madarakat, jókat főzünk, jókat énekelünk, örömködünk, szedünk egy rakás medvehagymát és megvitatjuk az élet fontos és egyáltalán nem lényeges dolgait is.
Evezünk, kikötünk, majd megint evezünk és partra szállunk, lábat lógatunk, citromos sört iszunk, fekszünk a napon, töltögetjük a D-vitamin raktárainkat.
A fűz és nyárfaligetek tövében kikeleti hóvirág, nyári tőzike és medvehagyma nyílik, a fákon szürke gém, bakcsó és jégmadár ücsörög, lépten-nyomon látszik a bemehót hódok kitartó munkája.
Aki ezen a helyen jár, az hazánk legnagyobb szigetén jár, mely 1987 óta a tájvédelmi körzet címet és az ezzel járó fokozott védelmet is megkapta.
A Szigetköz igazi csodahely, az izgága vadregény és a lomha nyugalom vegyespárosa, bármelyik évszakban jövök, mindig mutat valami újat, mindig meglep, elvarázsol.
