Amilyen egy lelkes, koránkelő, az első felvonóval a frissen ratrakolt pályán csúszni vágyó síelőnek a pályaszállás, olyan egy lelkes, koránkelő túrázónak a turistaútvonal közvetlen közelében lévő erdei szálláshely. Pont, mint amilyet sikerült kifognunk – még tavaly előre kinéznünk a térképen – az ötnapos szlovén utazásunk első két éjszakájára.
A Kamnik-Savinja Alpok szívében, mindössze 30 km-re Ljubljanától, a sebesen haladó Kamniška Bistrica folyó forrásától pár kilométerre, a túraleírások szerint kihagyhatatlan célpont, a Velika Planina fennsík alatt találtuk ezt a cuki, egyszerű, ám gyalogtúrázásaink tökéletes bázisául szolgáló házat.
A Kraljev Hrib vendégház nemcsak kisebb franciaágy méretű miniszobákat, de sátor és lakóautó helyeket is kínál az ide betérőknek, de mivel a tervünk az volt, hogy reggeltől estig a közelébe se nézünk a szállásnak, mi a mininél is minibb miniszobát választottuk közös fürdővel.
Hegyre fel…
Reggel 9-kor, a ház teraszán lekotyogtatott kávé és villámreggeli után nem volt más dolgunk, mint megkerülni a házat, és pár méter séta után bevetni magunkat az erdőbe, az 1666 méteren lévő Velika Planinára vezető turistajelzésre. A tábla szerint a háztól mindössze 3,5 óra gyaloglásra – több mint 1000 méterrel magasabban – várt minket Szlovénia legnagyobb fennsíkja, és a jellegzetes, zsindelytetős pásztorszállások több mint százas csoportja, mely egész Európában egyedülállónak számít.
Úgy számoltuk, hogy a 9-es indulással, növényfotózással, függőágyazással és a viszonylag nagy szintemelkedéssel is kalkulálva fent leszünk max. 4,5 óra alatt, fent gyorsan ebédelünk egyet, körbenézünk, majd legkésőbb fél 3 körül ugyanazon az úton, amin felértünk, elindulunk lefelé, és a gyorsabb lehaladást követően 5-kor már a hideg Union sört kortyolgatjuk a házunk teraszán.
Hát persze, hogy nem értünk fel (és le sem, de erről kicsit később)…
A nagyobb szintemelkedést meglepően jól viseltük, az árnyékos völgyben, a jegesen roppanós talajon egész könnyen ment volna a haladás, de a látvány a tervezettnél jóval többször fogta vissza a tempónkat a nagyjából 6 km-es hegymeneten.
Hol egy nagy kiterjedésű medvehagymamező, 1000 méterrel a tengerszint felett hatalmas tőzikés, kicsivel fentebb az első hófolt, még fentebb egy újabb tőzikés, az első napsütötte kilátópont, a meredek lejtőn lefelé száguldó ebike-os vagy az egyre erősödő szél, és végül a leírhatatlan szépségű, millió-millió krókusz látványa lassított minket.
Végül úgy 5 óra alatt értük el a híres pásztorkunyhókat, és a meglehetősen szeles-havas Velika Planinát.
A hegymenet során megint szinte egyedül koptattuk az ösvényt, de a “Nagy fennsíkon” már többen voltunk. Erre az alpesi legelőre és a fennsík legmagasabb csúcsára, a Gradiščére (1666 m) ugyanis nemcsak gyalogszerrel, de a foglalt szálláshelyünktől kb. 5 perc sétára lévő felvonóval mindössze 5 + 15 perc alatt fel lehet suhanni (először 1407 méterre kabinos, majd 1612 méterre beülős nyitott felvonóval). Sokan inkább ezt a lehetőséget választották, hogy eljussanak a szétszórtan elhelyezkedő, különleges formájú fakunyhókhoz, étteremhez, turistautakhoz.
Hegyről le…
A több, mint 5 órás felgyaloglás után a szuperszeles fennsíkon kb. 20 percet töltöttünk, és ez pont elég volt arra, hogy jól megtárgyaljuk a lefelé útra vonatkozó lehetőséginket. Arra jutottunk, hogy – bár pazar “kis” utunk volt a piros jelzésen – a lemenetre egy rövidebb (kb, 3,5 km-es) útvonalat választunk a fő a változatosság jegyében.
Számoljunk csak! Felfelé 6 km-en több mint 1000 m szint a fennsíkra, visszafelé fele ekkora táv, de a szint ugyanannyi, csak lefelé.
Mindegy, menjünk. Botokat előkészíteni, cipőket szorosabbra venni, gatyafék bekapcsol, és irány a mi kedves kis szálláshelyünk, a terasz, a sör, sunshine-happiness 🙂
Nem szeretnék hosszan értekezni erről az útról, röviden-tömören: ultra szívás volt. Így utólag persze elég vicces és izgalmas is, de ott, akkor, eléggé kész voltam.
Jártam már ilyen magasságban, és gyalogoltam ezer szintet fel/le is, de ezt az utat még sokáig emlegetni fogom. Hol fenéken, hol a körmömet a vastag, száraz avar alatt megbújó gyökerekbe vájva, káromkodva, majd újra gatyaféken, fohászkodva, az ujjaimat a vékony fatörzsek köré fonva, fohászkodva, majd egy botomat véletlenül a szakadék felé ejtve és megint káromkodva, de végül nagy nehezen leértünk.
Fél 7-kor tettük le magunkat a mi kedves kis házunk cserépkályhája mellé, ültünk ott vagy 2 órát, míg a combom és az elmém végre észhez tért a lejtmenetből.
De bárhogy is értünk le, bármennyit is káromkodtam, és bármennyire is nehezen adta magát lefelé ez a hegy, belopta magát a szívembe, a Velika Planinára fel- és lemenetben én bizony beleszerettem a szlovén tavaszba.
Kapcsolódó bejegyzések
Bohniji-tó – Földön, vízen, levegőből
Túraútvonalunk