Addig-addig nyaggattak itthon, hogy nézzem meg, vajon érvényes-e még az útlevelem, hogy ma végre előkotortam egy dobozból azt a kis tokot, amiben a távol-keleti utak miatt még 2014-ben nyitott oltási kiskönyvem és az útlevelem lapul. Elég rég volt a kezemben, úgyhogy már nem emlékeztem arra, hogy ebbe a kis tokba tettem 2020. március 8-án délelőtt a Raja Ampat Nemzeti Parkba szóló belépőkártyám.

Forgatom, nézegetem a színes műanyaglapocskát, és el sem hiszem – bár a tudatom mélyén ott figyel minden szín, minden illat, minden hal, a maga fürgeségével, minden korall a maga színével, formájával, az óceán az ezer kék árnyalatával, a mindig zöld szigetek a maguk bujaságával -, hogy valaha jártam ezen a helyen.
Hálás vagyok a sorsnak, hogy mindezt láthattam. Ki tudja, meddig marad meg érintetlensége, viszonylagos ártatlansága, sokszínűsége?

2020 március elején még csak az első hírmorzsákat kaptuk a covid-19-ről (indulásunk előtt kb. 3 nappal jöttek a hírek az első hazai betegekről), utólag teljesen szürreális kép, ahogy készítem össze a cuccaim: kerül a (kézi)poggyászba több FFP2-es maszk, sok pár gumikesztyű, malária gyógyszer, békatalp, bikini és minden egyéb felszerelés, ami sznorkelezéskor kellhet.
Akkor még halvány sejtésem sem volt, hogy a kiruccanásunkról éppen csak hazaérünk az indonéz kompok, repülőjáratok blokkja előtt, hogy amikor hazaérünk, akkor az iskolákban már csak digitális oktatás lesz, ahogy azt sem sejtettem, hogy a földi paradicsomból – túlzás nélkül az egyik legszebb helyről, ahol eddigi életemben jártam – való hazaérkezésem után 2 hétig önkéntes karanténban leszek a 11. kerületi lakótelepi lakásomban. Kicsit éles váltás volt.
Az időeltolódás miatt mindennap hajnal 4-kor keltem sok napon keresztül, közben este 8-kor félkómásan ugyan, de tapsoltam az egészségügyi dolgozóknak az ablakból…

Indonéziába azóta sem lehet hivatalosan turistaként beutazni.
Míg írom ezt a bejegyzést és válogatom a fotókat, elképzelem, milyen lehet most ez az érintetlen csodahely. Vágyom rá nagyon, hogy még legalább egyszer, több időt eltölthessek itt, azt is is remélem, hogy ez a “kis” szünet, a turisták, kalandorok nélküli hónapok/évek hozzájárulnak ahhoz, hogy még sokáig csodahely maradhasson.

Fotók: anikaland. / Függőágybolt